- Januárban nyilatkoztad, hogy év elején mindig rád tör egy kis melankólia, fáradtság. Most hogy érzed magad?

- A fáradtság sokkal erősebb lett. Ez azért van, mert nagyon sok munkám volt az utóbbi három évadban, és a mostani évad felénél éreztem azt, hogy nagyon fáradt vagyok.
Az egyik évben volt négy bemutatóm, ami nekem nagyon sok egy kisgyerekkel, és egy-egy ilyen premier az embert fizikailag, lelkileg és szellemileg is megterheli. Az Ahogy tetszik bemutatója után olyan érzésem volt, mintha megvertek volna, minden izmom sajog, tele vagyok kék-zöld foltokkal. Hihetetlen energiákkal dolgozunk, és a próbákon felfokozott lelki- és idegi állapotban vagyunk, alig alszom, mert éjszakába nyúló megbeszéléseim vannak, kora reggel jövök a színházba, de közben a kisfiamat oviba kell vinni, játszani kell vele. Egy idő után egyszerűen kimerül az agyad, a lelked. Persze ez nagyon jó is, mert az ember olyan munkát végez, amit szeret.

- Hogyan kerültél erre a pályára?

- Mint sok kislánynak, nekem is álmom volt kiskoromtól kezdve, hogy színész legyek, de túl sok energiát nem fektettem az ügybe, nem jártam színjátszó körökbe. Elég későn, 23 évesen felvételiztem először a Pinceszínházba. Túlságosan nem készültem föl, pár verset vittem, és amikor kérdezték, hogy mit tudok, mondtam, hogy kick-boxolni. Kérték, hogy mutassak valamit, ott álltam westerncsizmában a színpadon, és elkezdtem kick-boxolni. Nagyon nevettek, de bizonyára inkább azért, mert nagyon szánalmas volt, és amolyan kakukktojás lehettem. De fölvettek végül is.

- Megláttak benned valamit?

- Ők igen, de a főiskolára kétszer felvételiztem, ott meg nem, kialakulatlan személyiség voltam, akiben valaki vagy meglát valamit, vagy nem. Nagyon naiv kislány voltam még 23 évesen. Nem is naiv bájnak érzem, hanem naiv butaságnak, de ez bájos tud lenni valóban. Vidéken nőttem fel, itt Pesten mindenre úgy csodálkoztam rá, minden olyan különös volt még.

- Mi az, amit azóta is őrzöl a vidékiségből?

- Van bennem egy alapvető nyitottság a mai napig, amin nem is szeretnék változtatni. Nem menekülök az utcán az emberek elől, ha valaki megállít, az számomra természetes, hiszen vidéken hozzászoktam, hogy megállunk egymással beszélgetni.
Szeretem a hétköznapi életet. Nem szeretem például a nagy partikat, ahol azt sem tudja az ember, hogyan álljon meg a szűk ruhájában, és mindenki azt méregeti, hogy ez kicsoda, és kivel jött. Emberközelibbnek érzek egy kerti bográcsozást a barátokkal, ahova a gyerekeink is jöhetnek.

- Azt nyilatkoztad egyszer, hogy legszívesebben elmennél gyerekeket nevelni, otthagynád a színészetet. Valóban le tudnál mondani a színészetről?

- Valóban. Ezt ne úgy értsd, hogy a gyerekeimre lőcsölném magam, mondván, hogy "csak értetek élek", de annyira jól érzem magam otthon a kisfiammal, hogy egy másodpercre nem jut eszembe olyankor a színészet. Persze amikor fölmegyek a színpadra, az jó érzés, és nagyon szeretem csinálni, de százszázalékosan leköt a gyermekemmel való együttlét. Teljességet élek meg az anyaságban, annyira, hogy amikor vissza kellett jönnöm dolgozni, nagy törés volt számomra, olyan szorosan összekapcsolódtam a kisfiammal.

Folytatás: nlcafe.hu - http://www.nlcafe.hu/sztarok/20100625/pokorny_lia_nekem_az_otthon_nagyon_fontos_a_csalad_az_otthoni_izek/