Kedves látogatók!

Íme a könyvbemutatóról szóló cikk az axel.hu oldaláról:

>>> Rivális - élsportolók szemtől szembe

szerk.

(2005. november 24.)



Sajtótájékoztató

Most, ma mutatjuk be Kaszala Claudiával közösen írt könyvünket, amely a már több mint 100 adást megélt "Rivális" című rádióműsor papírra vetett változata.
Hamarosan itt is részletezem... :)

(2005. november 23.)

Létezik-e megoldás?

A kabalafigura - a jelek szerint - jó választás volt, hiszen kellően kiadta erejét.
Csípett is, fűszerezett is, tehát nyomott hagyott, akár a frissen bedörzsölt fokhagyma, ha odasimul a pirítós tetejére.
Tán nem véletlen, hogy a "Hungarlic" figurával hirdették a szervezők is hónapokon át a hazai rendezésű birkózó világbajnokságot, s lám, megfelelve a házigazdákra nehezedő extra elvárásoknak honleányaink és legényeink is hozták a kellően intenzív formát, bezsebelve összesen hét érmet a végére.

Persze, hogy hiányzik az arany a sorból, a sportnapilap szakírójának frappáns megfogalmazásában pedig már tizenkét dühös ember várja az elégtétel napját vagyis, hogy megszakadjon a vb-ezüstök vagy máshonnan nézve, az elvesztett döntők sora.
De milyen érdekes, hogy ami az egyik oldalról elvesztett arany, az más szemszögből lehet megnyert ezüst is. Éppen ezzel az átokkal küszködő - s éppen ezért a legdühösebbnek hitt - Deák Bárdos Mihály lepett meg azzal, hogy sorban az ötödik vb-ezüstjének láthatóan jobban örült, mint bármelyiknek eddig. Persze ehhez nagyban hozzájárult az a nem elhanyagolható előzmény, hogy egy tavalyi gyenge athéni szereplés és egy szintén csalódást hozó Európa-bajnokság után ismét a világ élvonalában tudhatja magát a dobogó második fokán.

Bárdosi Sanyi is főnixi erényeket csillantott - sajnos, szó szerint inaszakadtáig küzdött a döntőbejutásért - , s bevallom, számos, a Riválisban elhangzott "magyarázkodó", kissé keserű mondat után nagyon örülök, hogy Sydney ezüstérmese végre jól fogta az iránytűt, és a D-NY (Dehogyis Nyűglődök) navigáció végül is bejött. Majorostól elvártuk a vb-érmet, de a "bírók réme", Aubéli Ottó is sejtetni engedte egy bronzot hozó EB után, hogy ha érettebben is, de lehet még esély egy karrier beindulására, feltéve, ha nyugi van körülötte. A brutális, rettegett hírű ellenfél ismeretében Virág Lajos ezüstje is megérdemelne egy hajszálvékony aranybevonatot, mint ahogy a szabadfogású Ritter Árpád vb-t megelőző kézközépcsont-töréses históriája is - nálam legalábbis Cseh Lacis húrokat pengetve - egy szinte hihetetlen ezüstbe csavarodott, páratlan versenyzői erényeket csillantva meg a dobogóig vezető úton.
Na, és persze Sastin Mariann történelmi ezüstjének is a lexikonokban a helye, de ennél sokkal fontosabb talán Mariann vitrinje, ahol csak ügyes világítás kérdése, hogy a fényes medália eléri-e az amúgy is divatos (fehér)arany hatást.
Egy újabb hétvége, amikor van tehát mit ünnepelnünk, de nem lehet nem észrevenni, hogy nem ezek az eredmények szerepelnek a hír és magazinműsorok élén.
Fellobbanó doppinghírek, bezsarolt és megvezetett vezetők és sportolók, tán megkésettnek tűnő DNS-vizsgálatra buzdító felajánlások, le- és felmondások oda meg vissza. Na, és egy fájóan megrázó vallomás egy, egykor tényleg ünnepelt úszótól, aki azonban - hogy helyesen döntött-e, hogy inkább maga mondja el, minthogy találgassanak, ízlés kérdése - , vállalta a nyilvánosságot élete talán legmélyebb pontja után.
Ismerem és nagyra tartom Rózsa Norbertet, jelen lehettem az atlantai győzelménél, s az elmúlt években is többször hallhattam akár a Riválisban, akár műsoron kívül, hogy milyen álmokat dédelget jelenleg a rali világában. Így még döbbenetesebb volt hallani, hogy ezúttal mindössze órákra, napszakokra tervez, s hogy a másnapi program már a hosszú távú elképzelések sorában szerepel. Akkor is fájdalmas lenne mindezt látni, ha Rózsa esete kirívó példa lenne, de sajnos nem az.
Sokakkal együtt bizonyára, de én is rágódtam már éppen eleget, hogy létezik-e ilyenkor kollektív felelősség. S nem csupán a közvetlen környezet, a család, a barátok felelősségére gondolok, hanem annál egy nagyobb kört érintő felelősségre, amelyben mindannyian érintettek lehetünk, akik tapsolunk a sikerekhez, de talán nem vagyunk kellő nyomatékkal jelen, amikor elhalkul ez az ováció.

Ismerem a magyar olimpizmushoz és az állítólag külföldön is csodált életjáradék rendszerhez kapcsolódó elismerő véleményeket, de sokak példájából is látszik, hogy még ettől függetlenül is akad feladat. Lehet persze mondani, hogy ez alkati kérdés, és számos, a civil életben kiválóan boldoguló egykori bajnokot ismerünk, akik jól konvertálták értékeiket, míg mások nem. De talán mégis érdemes lenne elgondolkodni néhány döntéshozóval együtt, hogy mit tehetünk azokért, akiknek ez nem megy ilyen könnyen.
Akiknek csupán a dobogóig vezető hosszú és gyötrelmes úton fogták szakemberek a kezét, de ott hirtelen magukra maradtak. Akik hozzászoktak az edzéstervekhez és a csúcs után még nem jöttek bele, hogy mostantól egyedül tervezzenek. S azok, akik megtanulták, hogy miként kell a világot legyőzni, de ezzel a legnagyobb ellenféllel, saját magukkal - segítség nélkül - még nem bírtak el.
Van-e mód, létezik-e megoldás, hogy őket, a gyakorta öntörvényű zseniket megtartsuk vagy visszahozzuk a sport világába, vagy ha oda nem kívánkoznak, akkor átsegítsük őket a civil hétköznapokba gyötrelmek és esetleg szégyenérzet nélkül?
Mert magyar érmesek ezrei bizonyítják, hogy tehetségeink képesek eljutni a csúcsra, de vajon ugyanennyien térnek-e onnan vissza, hasonló sikerrel?

(2005. október 04.)


A feledékenység "öl", esetleg butít, de talán nyomorba is dönt?

Pista bácsi levelesládája ismét kitárult. Az időzítés persze nem meglepő. Ha Kaposvárra készülnék naivának, talán több fantáziát feltételeznék akár a hírforrásról, akár a fogadófelületről, vagyis megint az egyik "remek" bulvárnapilapról, de ismét bebizonyosodott, elég eltöltenem mondjuk öt órát szombat este élőben a képernyőn, és azonnal eszükbe jutok.

Megbízható menekülő téma lettem példányszámesés ellen, s bár új fordulatokkal nem tudnak előállni, maradnak a régi hazugságok, vagyis Pista bácsi szobabiciklije, tévécskéje, egyedüllétecskéje, és szívfájdalmai úgy valós, mint átvitt értelemben. Jönnek a szokásos fogalmi képtelenségek, hogy "Csisztu betört a saját házába", meg aztán a "közel egy éve nem beszél vele", a "kifigyelte, mikor nincs otthon a férj", vagy a "ki kire mit íratott" című, már a Romantika csatornára is gyöngécske könnycseppmorzsolós történetek.

A kép, szerintem már minden józanszelleműnek rég összeállt, csak hát akkor, miből lenne címlapsztori legalábbis a 'bulvárnapiknál'?!

Más fórumok ugyanis kevéssé vevők már a velőig lerágott témára, de főhősünk nem adja fel: rendre "bekopogtat" az egykori, ma pedig már exférj jogán a női magazinok szerkesztőségébe is. Arról csak kevéssé vesz tudomást, hogy a 25 és 40 közötti női olvasótábor viszonylag csekély érdeklődést mutat egy ötvenes férfi siránkozásai iránt, de a kellő pedagógiai érzékkel megáldott főszerkesztők általában, ha lassan is, de átviszik számára az üzenetet.

A tavalyra ígért "Csisztu-leleplező" könyv is a nyirkos homály felé tart, tán sose tudjuk meg, hogy a témahiány, vagy a megírásra ingyen, illetve megtiszteltetésből felkért kollégák lelkesedésének lanyhulása terelte-e vakvágányra az egyébként pompásnak ígérkező ötletet.

Van aztán itt még más is: egy mindinkább markánsan körülrajzolható alkalmi emlékezetvesztés, ami úgy tűnik, csak a személyemmel kapcsolatos témákra koncentrálódik. Főhősünk például rendre elfelejti, mikor milyen szerződéseket írt alá, legyen az közöttünk köttetett, vagy más, pénzintézeti megállapodás, így nem csoda ha a saját státuszára sem emlékezik ezen kötelmekben. Nyilván ennek az átmeneti koncentrációs zavarnak köszönhető az is, hogy személyes találkozásaink sem hagytak benne maradandó nyomot az elmúlt egy év során, noha majdnem kedvesen integet azon a videofelvételen, amely a "tévés-biciklis" epizódnál készült a törökbálinti házikóban - ahol egyébként szerinte, nem volt otthon.

Azt is szomorúan hallom, hogy az általa kért, s sok más egyébbel a házban hagyott - s nem a tulajdonát képező - taposógéppel is haragban van, hiszen a napi elengedhetetlen testedzéséhez, egészsége megőrzése érdekében, végül is nem használja.

Csodálkoznom kell-e ezek után, ha egy néhány héttel ezelőtti keresztkérdésre, mely szerint, igaziak-e, vagy sem a volt felesége mellei - ugye mondanom sem kell, hogy ebben a magasröptű bulvártémában is elkél a "szakértő" vélemény - szintén úgy válaszolt, idézem: ..."Én már olyan öreg vagyok, hogy azt sem tudom, mi igazi és mi nem."

Megkérdeztem ezt a kettőt, ott elől, hogy zokon veszik-e ezt az alkalmi amnéziát annyi év után, de ők elegánsan vállat rándítottak. Vagyis csak rándítottak volna, ha lett volna nekik olyan, így jobb híján, megkérték a néhány centire lévő balvállamat, hogy rándítsa meg magát helyettük is. Ez a módszer egyébként beválni látszik az utóbbi bő egy évben minden ilyen témában.

De ez még csak hagyján! Azon tűnődöm, mit érezhet a második feleség, - én harmadik voltam egyébként a sorban - és főként főhősünk Balázs nevű nagyfia, aki úgy tűnik, idestova tizenhét éve áldozata ennek az alkalmi amnéziának. Lehet, hogy a dolog mégsem annyira korfüggő?

A jelenleg mutatkozó problémákra - segítő szándékom felől remélem kétséget sem hagyva - pillanatnyilag három megoldást látnék kézenfekvőnek: adósságok ellen át kéne nézni az aláírt szerződéseket, bíróságra járás ellen, megfontoltabban, vagy egyáltalán nem kellene nyilatkozgatni, emlékezetkiesés ellen pedig, nos, többféle lehetőség is van: a legismertebb talán a Cavinton. Szerintem.

Ellenben én is megfogadok egy bölcsességet, s ehhez ismét hadd idézzek a főhős szavaiból: ..."léteznek a világon olyan emberi értékek, amelyek valóban érdemesek a figyelemre."

Talán tévúton járok, de én ilyennek ítéltem legutóbb Kovács Kati csodakajakosunk meghatottságát, amikor arról beszélt a Riválisban, hogy a tizenötödik világbajnoki aranyát is ugyanolyan libabőrösen vette át, mint az elsőt. Hogy még mindig tud "harapni", ha nagy célról van szó, mert imádja, amit csinál. De ugyanilyen hatással volt rám a szeretett sportágától egy makacs gerincsérülés miatt lassacskán megválni kényszerülő Mandula Petra vallomása is, aki több mint húsz év élményeit sűrítette egybe egy héttel korábban a rádiós sportmagazinunkban.

Sőt, az a helyzet, hogy szombat este is láttam ilyen értékeket néhány millió nézővel egyetemben, akik szintén láthattak egy nagyszerű sportemberhez méltó világbajnoki címvédést Nagy "Csonttörő" Janitól, jelenlegi legismertebb - s majdnem legkisebb - Nagyunktól, aki abban a 12 menetben vasalt ing nélkül és 162 centisen is kivívta, hogy felnézzenek rá...

(2005. szeptember 14.)


EZT NEM LEHET KIHAGYNI!!!
DAVID BECKHAM EXKLUZÍV ITT!!!

Mi szabadságon, Ők formában!

Már aki. Mert a többség szabadságon, de akadnak számosan, akik meg pazar formában. Vannak.
Igen, tudjuk, látjuk, hogy a "szabadságon-lét" arra is kiváló alkalom, hogy politikusaink különböző vizsgálóbizottságokat összehívjanak, majd jelenlét hiányában elnapoljanak üléseket, továbbá, hogy tüntetőleg távol maradjanak, jégkrémmel és alkoholmentes sörrel üzengessenek egymásnak.

A vakációzás persze arra is jó, hogy messzemenő következtetéseket vonjuk le abból, ki hol nyaral, (egyébként mellesleg, azt mondják, mindenki Horvátországban, nesze neked Balaton, javuló vízminőség, szaporodó "Cimmer Ferik") mire van pénze, mit részesít előnyben, s különben is, családostul, vagy végre nélkülük, kicsi, netán nagyobbacska pereputtyal. Na, de akkor kik vannak formában? Hát először is mindenki, aki nagyban sanyargatta magát tavasszal a "fürdőruckoj" és fecske szezonra, (azt most nem részletezném, hogy európai vagy afrikai, netán töketlen fecskéről beszélünk-e, Halleluja Gyalog Galopp!) aki nem átallott étrendet és fittnesz-trénert váltani és aki hangyaszorgalommal dörzsölgette magát anti-cellulitisz (nálam ellen-hájrózsa) csodazselékkel, hogy tsútsformában (ez a hétköznapi, privát rekord) legyen a domborító szezonra.

Na, és legvégül, de messze nem utolsó sorban, azok voltak valódi csúcsformában, akik szálkásan, napi öt és nyolc óra közötti edzésmunkával, évek óta és életformaszerűen készülnek a nagy nyári világversenyekre. Vagyis élsportolóink. Nekik szeretnék itt most úgy, a saját, mint a magam nevében, regionálisan és világviszonylatban is gratulálni, hogy akár az itthoni rekkenő hőségben, akár hidegrekordok megdőltekor, de mindig szolgálnak valami drukkolnivalóval nekünk, itthon maradt nem szabadságolóknak is.
 
Csak így nyersen, kimetszve néhány jelentősebb csodát, szuperek voltatok pólós csajok odaát, Montrealban, ahogy a döntőben, néhány apróbb frász közepette, de lerendeztétek az amerikaiakat a hosszabbításban, megmutatva, hogy egy teljesen átalakított, újraélesztett női csapat is képes hasonló bravúrra, mint a tavalyi athéni döntőben, a rendes játék idő alatt a fiúk. Stieber Mercédesz egyébként roppant szerény csapatkapitányként is sokat mesélt személyesen a múlt heti Riválisban (a Klubrádióban Kaszala Claudia kolléga-, barát-, sors- és sporttársnőmmel közös, idestova két éve futó műsorunkban) a csapat eddig soha nem tapasztalt kohéziós erőiről és arról, hogy minden ellenkező híreszteléssel ellentétben egy női közösségben is szerethetik egymást a csajok.

Cseh Laci - a maga tekintélyes és még növésben lévő 190 x centijével már nem "ka" -, aranyos, ezüstös és bronzos ifjúnk, továbbá eredményeivel a magyar úszósportunk fölött kifeszített nagy méretű, családi ernyőként is "funkcionáló" úszózsenink is sokat mesélt ugyanitt. Megosztotta velünk például, hogy egy napi tizen x kilométert úszó magafajta őstehetség is miként képes például a 200 vegyes középdöntőjében teljesen széteső mozgást produkálni, lámpalázból és egy kis koncentrációzavarból kifolyólag. Aztán azt is lelkesen mesélte, hogy miként szuggerálta magát a 400 vegyes döntője előtt, hogy közelítőleg tökéletesen ússza le a távot a hőn áhított aranyig.

Mi meg lelkesen hallgattuk, és boldogan nyugtáztuk, hogy "jetleg" és szédelgés ide vagy oda, ezek a kiválóságok is örömmel jönnek egy olyan műsorba, ahol van idő egy picit a felszín alá kotorni, és a szokásos közhelyeket meghaladóan is elmondhatnak egy-két mondatot életük sorsfordító pillanatairól.

Naná, hogy beszéltünk a Keménylegények névadójával is, mert meg kellett vitatnunk, hogy az aranyhajhászás közepette, azért ne felejtsünk el örülni egy olimpiai aranyat követő világbajnokság döntős szereplésének is, hiszen azt sem lehet csak úgy összekoldulni, egy vb-ezüst sem folyik a kávéautomatából.

Aztán láttuk, hallottuk a Loki szlogeneket az újságcímlapról virítani, a "Totális Henger a Split ellen"-től a "Reszkess Manchester"-en át az "Átgázoltak a Lokin a vörös ördögök"-ig bezárólag minden végletben, azt az érzést keltve, mintha a magyar olvasó kizárólag feketében és fehérben volna képes címszavakat értelmezni. Mintha egy miniszteri rendelettel valaki egyszerűen csak eltörölte volna az árnyalatokat és a skála többi részét, mondván a végpontokon kívül minden más, csak zsibbadt, süket fülekre talál úgyis.

Szóval, rendben volt srácok, ebben ennyi volt, most legalább mindannyian láthattuk a talán nem is olyan távoli célt, ahová eljutni érdemes. Supka Attila realitásérzéke, pedig mindenképpen ötös, előtte és utána is imponáló visszafogottsággal nyilatkozott az esélyekről és a látottakról, úgyhogy reméljük, sokáig hagyják dolgozni, hátha másokra is átragad valami ebből a mentalitásból.

Most pedig a legfrissebb gratuláció Zsivoczky Attilának, az enyhén szólva is megtépázott "imidzsű" magyar atlétika egyik utolsó mentsvárának, aki, barokkos túlzás nélkül is rongyosra áztatónak mondható esőben, söpörte be az egyik legkegyetlenebb versenyszám, a férfi tízpróba világbajnoki bronzérmét a Helsinkiben zajló vb enyhe telében.

Na, szóval kiválóságaink formában, tenyerünk tapsra készen, s a Real Madrid meg az argentin válogatott varázslói még csak ezután érkeznek. Valamiért nem aggódom, hogy formában lesznek-e... De vajon mi is?
 
(2005. augusztus 11.)

Fáraók, piramisok és bunkerek?

Persze, nem hagyjuk magunkat. Sem Nyugaton, sem Keleten, és pláne nem a Közel-Keleten. Már a borzalmas szeptember tizenegyedikei terror után is sokat hallhattuk a new-yorkiak, vezetőik és a politikusok szájából szerte a világon, hogy nem hagyjuk magunkat. Nem engedjük, hogy a demokratikus vívmányaikba, szabadságérzetünkbe, a biztonságunkat szolgáló technikai kütyüinkbe vetett hitünkbe bárki is belerondítson. És a "Nagy Alma" lakói összeszorított fogakkal és összehúzott szemöldökkel nekiálltak helyreállítani a rombolás nyomait, miközben büszkén hirdették, hogy nem fogott rajtuk a zsigeri félelem.

Jöttek az "El Al"-os módszerek, a koncentrikus körökben záródó biztonsági rendszerek. Az intenzív titkosszolgálati információcsere, a repülőtéri extravizsgálatok, az egyen- és civil ruhások számának felturbózása, testünk, lelkünk, csomagjaink és gondolataink átvilágítása, sztyuardeszek Bruce Lee-s kiképzése, pilótafülkék behegesztése, titkos menekülő kódok kidolgozása. Intézkedések, amelyek biztonságunkat szolgálják, egyre terebélyesedő szabadtéri börtönünkben.

Tán éppen, hogy csak fellélegeztünk, s görcsös szorongásunk is oldódni látszott, amikor jött egy másik tizenegyedike, a tavalyi madridi, s azzal együtt az újabb felismerés: nem kell légijármű ahhoz, hogy bármilyen mozgó utasszállító eszközt fegyverként fordítsanak ellenünk.

Tehát Európa is retteghet, ahogy ezt sejtettük valahol odabenn, mélyen, csak az volt a kérdés, mikor és hogyan jön a folytatás.

Idén Londonban néhány héttel ezelőtt érkezett meg a válasz, s azzal együtt egy sajnálatosan bővülő repertoár. Lehet az metró vagy a klasszikusan londoni emeletes busz, lehetünk föld alatt vagy föld felett, az öngyilkos támadók fantáziáját és elvetemültségét még mindig nem ismertük ki eléggé.

Ocsúdni sem maradt idő igazán, már folytak a találgatások, hogy Róma vagy Berlin lehet-e a következő helyszín, miközben nálunk itthon - reménykedve, hogy kit érdekel ez a gombostűfejnyi ország - néhány "apróbb" bombariadó borzolta, borzolja a kedélyeket. Igen, arra most aligha lehetett készülni, hogy kontinensváltás következik, mert nem ez volt a logikus. De persze minden biztonságpolitikus ezerszer elmondta már, hogy nem lehet logikát keresni a kiszámíthatatlannak szánt terrorban, hisz épp ez a "műfaj" lényege.
Ezúttal tehát Sarm-es-Sejk, az egyiptomi turistaparadicsom következett. Az ember lánya olyan fajta, legalábbis ami engem illet olyan Lujza vagyok, hogy minden olyan hírt jobban átélek, amelyhez személyes kötődés fűz.

Tavaly februárban, "Cirkáló" című utazási műsorunkkal éppen tíz napot töltöttünk Egyiptomban, utóbb megfogadva a részemről, hogy nem jövök ide egy darabig. Na, jó, ha egy colt feszül a halántékomhoz, azért fontolóra venném az ajánlatot. Nade! Szóval enyhén szólva is torkig voltam a helyiek biztonságpolitikájával, amely főként Kairóban, de az ország más részein is intenzíven burjánzott. Az csak az egyik fele, hogy őrületes pénzekért osztogatták a forgatási engedélyeket, helyszínenként és naponként újabb és újabb baksis ellenében, de felteszem, ha kevés jutott aznap a vízipipából, akkor szimpátiaalapon döntöttek a sorunkról. Arról nem is beszélve, hogy legfőképpen a következő érvekkel zavartak el minket a legjellemzőbb forgatási helyszínekről: vagy azért, mert esély volt rá, hogy a felvételeken esetleg rendőrök is becsúsznak a képbe, vagy azért, mert a felvételeken nem látszanak kellően a rendőrök.
Tiszta nyuszika meg az ő sapkája eset, nem?!
Az előbbi még csak akceptálható valahogy, de az utóbbi? Erre azt felelték, hogyha nem látszik rendőr, az azért baj, mert talán lesz olyan elvetemült, aki azt hiszi, hitvány a biztosítás az adott helyszínen. Na, és akkor csinálj reklámot egy olyan országnak, ahol maguk sem tudják mi a jó nekik!

A Sínai-félszigeten kissé jobb volt a helyzet, valamelyest talán hamarabb felismerték, hogy fontos az, amit a külföldi akar. Sarm-es-Sejk létrejöttét is ez a motívum indította el, hiszen aligha kellet éles elme felismerni a tényt, hogy az egyre fogyó olajkészletek és egyéb nyersanyag hiányában marad a turizmus, amivel boldogulni lehet.

Érkeztek is a hotellánc-tulajdonosok megbízottjai és importálták a nyugati technológiát, hozták a nagy, népi szórakoztatás jól bevált kellékeit, foglalkozásvezető animátorokat, a büféasztalokat és sok más egyebet, amelyet mondjuk amerikai törzsközönségükön kellően bejárattak már. Talált persze azért az ember, ha nagyon keresett, néhány natúrelemet is, valamit, ami emlékeztet kissé még az anyaországra, például az Old Market üzletei között. És tessék! Egy újabb mozgó jármű.

Ezúttal egy fegyverré formázott autó, amint belerohan egy szálloda halljába!  Na, meg az Old Market, hogy nehogy azt higgyük má'!

Halottak és sebesültek, hazaiszkoló turisták, megcsappanó tengerparti forgalom, tömött repülőterek. És tanácsok jobbról-balról. A vakmerő - és talán hosszú évek óta erre a vakációra áhítozó - kiutazóinknak a külügy szerint mindenhol biztonságos, ami a szálloda territóriuma. Az utazási irodák szerint mindenhol, csak ott ne! Na, de akkor hol? Mindeközben, ugyan nincs pánik sehol, nem lehet minket megfélemlíteni, nem hagy alább az elveinkbe vetett hitünk.

Legalábbis naggggyon szeretnénk remélni.

Csak szólok, hogy tessék azért odafigyelni, mi kúszott belénk zsigeri szinten mára! Ha a szitává lőtt brazilra gondolunk, ha azt halljuk, a londoniak mérgezett egerekként vásárolják fel a bicikliket, mert csak azzal hajlandóak közlekedni mostantól. Vagy, ha azt, hogy a londoni metróvezetők sztrájkra készülnek, amennyiben nem kapnak biztonsági kiképzést, szerelvényeikre több biztonsági őrt, vagy veszélyességi pótlékot, jelenlegi munkájukért cserébe.
Oké, gyerekek. Még rend van.
De meddig???

(2005. július 29.)
 
Arccal előre!

Talán már ismétlésnek tűnhet, de egyszerűen idekívánkozik ez az apró, de annál velősebb Romhányi "Ebigramma":
"Ebihalból nem lesz más, csak béka,
még ha
bálnává válni volna is szándéka."


Lehet itt, kérem, jól értesültet játszani, "infókat" szivárogtatni és bulvár "oknyomozni". Szalagcímekben is lehet világba üvöltözni verejtékkel kiizzadt, felkiáltójeles "szenzi"-ket. Vállon is lehet veregetni egymást, amiért egyesek ezt hivatásnak nevezik, és fizetés(emelés) jár érte.
Sőt, görcsösen azt is lehet akarni, hogy ez a fröcsögés igaznak tűnjön. Csak ez attól még NEM AZ. A lényegen ráadásul, hétfő óta, mit sem változtat. Úgyhogy, Hölgyeim és Uraim, mindenkinek köszönöm a személyes, éteri vagy elektronikus bíztatást, azon leszek, hogy ezt a továbbiakban is megszolgáljam...
Tehát arccal előre!!!  

(2005. július 13.)

 T
 E
 R 
 R
LONDON 
  R    L
        I
        M
        P
        I
        A


Jaj Istenem, az sosem jelent jót, legalábbis nálam, ha különböző szavak ilyen mozaikformában ragadnak össze a fejemben, mert ez hű lenyomata annak, hogy mindhárom fogalom egyforma jelentőséggel villódzik odabenn, kiradírozva mindazt, ami napi szinten egyébként odakívánkozna.
Na és? - rándítanak vállat joggal mindazok, akik e sorokat olvassák, s persze igazuk van, mert mit számít, hogy nekem mi bilukszol a haj alatt, de sajna az a tapasztalatom, hogy ezzel nem vagyok ilyenkor egyedül.

Igen, még szerda este azon törtem a fejem, hogy a londoniak mázli faktoráról értekezzek röviden, hogy tudniillik, mivel érdemelték ki immár harmadszor, hogy olimpiát rendezhessenek. Aztán persze az is eszembe jutott, hogy ugyan London már ma is világ legdrágább városainak egyike, de ami majd az akkori olimpiai árakat illeti, valószínűleg a londoniak egy Guiness-rekordot is megdöntenek akkortájt, megrendezve a világ legdrágábbnak ígérkező olimpiáját. Talán csak a magyar benzinárak lesznek versenyképesek ebben a különleges rekordban, s ha minden jól megy, - s a magyar gazdaság is úgy akarja - akkor már a mások számára átváltogatás nélkül is könnyen értelmezhető Euróban fizethetjük a legborsosabb benzinárat az üzemanyag literéjért.
Bravó!
Aztán persze az is eszembe jutott, amit oly sokan emlegettek, hogy "Nesze Nektek Franciák, így jár az, aki nem szavazza meg az európai alkotmányt!" De azt hiszem ez olcsó párhuzam lenne, annál is inkább, mert a világ öt kontinensének országait képviselő NOB-tagokra aligha bírhat befolyással a szavazásnál, hogy mi történik az Unióban.
(Arról meg már nem is beszélve, hogy a NOB tagok, szabályzatuk szerint, nem országukat képviselik a NOB-ban, hanem a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot hazájukban.)
Aztán többen azt is felvetették, hogy Chirac elnök kapta meg a maga fricskáját a nem is apró francia orrára, amiért azt találta mondani a közelmúltban valahol, hogy Európa a Kriteknek csupán a kerge-marha kórt köszönheti, amiért állítólag Tony meg is "orrolt" rá egy csöppet. Aztán az is felvetődött bennem, hallva az olimpiára költendő 20 milliárd angol fontot, vagyis kb. hétezer milliárd forintot, - állítólag ez Budapest kb. 12 éves költségvetése - hogy a meglévő stadionok és sportlétesítmények mellett is azért lesz mire költenie a londoniaknak, ha a ma már egyébként is áldatlan londoni közlekedési viszonyokat majd még az olimpiaára érkező tömegek is próbára teszik.
Apropó közlekedés!
Alig egy nappal később viszont iszonyat, hogy egészen más vetületben kell a londoni közlekedésről értekeznünk. Egyszerűen szörnyű abba belegondolni, hogy minden, ami közlekedési, utasok szállítására alkalmas eszközt jelent, az mára potenciális terrortámadási célponttá vált, beszéljünk akár repülőgépről New Yorkban, vonatról Madridban, buszról vagy metróról Londonban. Tehát minden, ami zárt terű, nagy sebességgel közlekedő, vagyis menekülésre alkalmatlan légi- földi vagy föld alatti szállítási eszköz, egyben állandó veszélyforrás, hogy a nagy tömegeket tömörítő épületekről már ne is szóljak. Hogy alább hagyott-e az angolok híres veszélyszimata?
Vagy netán az olimpiai eufóriában csappant kissé a gyanús alakokra koncentráló éber őrök figyelme, vagy esetleg amúgy is mindenki azt hitte, hogy a G8-akra koncentrál a világ? Ezt aligha tudjuk meg valaha. Mint ahogy azt is csak találgatni lehet, amire már többen utaltak tegnap óta, hogy bármelyik város is nyerte volna el az olimpiai rendezési jogot, ott csapott volna le a terror ismét, csakhogy figyelmeztessen a szegények és gazdagok közti egyenlőtlenségekre. Nos, a magam részéről ezt a nézetet kevésbé osztom.
Szóval nincs londoni örömünnep, nincsenek fesztiválszerű vigaszságok és "zászlóra tűzött" Beckham sem. Egyelőre. Hogy mikor oldódik majd az arcokra fagyott mosoly, az bizonyára még nagyban függ az egyelőre kritikus állapotban lévő sebesültek és a végső áldozatok számától, bár azt hiszem a tragédiában elhunytak családtagjait nincs az az olimpiai ünneplés, ami felvidíthatná valaha. Az olimpiai karikák is feledésbe merültek tehát átmenetileg, s maximum a holtfáradt kül-, belbiztonsági, mentési és terror-elhárítási szakemberek szemei alatt bukkannak fel néha, mintegy emlékeztetve a szemlélőket a néhány nappal ezelőtti ünneplésre okára!
 
(2005. július 08.)

Ahol a Madár se jár!

Kedves olvasók, Drágáim, velem bloggoló sors- és tettestársak, társszerzők és szerzőtársak - jajaj, már megint komoly nyomokat hagy rajtam a mai napra rendelt polgári jogi tananyag - szóval mindazok számára, akik Mata Hari-t megszégyenítő eltűnéseim ellenére kitartóan látogatják az axel.hu-t, a csisztu.hu-t, (megjegyzem ez az elmúlt hónapban regisztrált húszezres olvasótábor, nem kis büszkeséggel tölt ám el!) itt vagyok, s jelentem felbukkantam a felszínre.

Hogy merre is jártam valójában?!
Jaj, hát annyi helyen lehettem volna végül is cikázásaim során! Lehettem volna oktató, s nem ily billentyűkoptató, nade mit is tanítottam volna - hallom lelki füleimmel az erősödő sikolyt! Majdnem voltam csengettyű Fehér Anettka sipkáján, ha lett volna neki, kis híján voltam bokszzsák Csonttörőék edzésén, ott ahol a Madár sem jár, voltam kissé - legalábbis néhány sms-ező szerint - édesítő a reggeli Mokkában, s majdnem voltam csiriz(tu) Berki Krisztián tenyerén, amellyel a kápába kapaszkodott, nehogy véletlenül előbb engedje el a szert, mielőtt átvenné lólengés gyakorlatáért az Európa-bajnoki aranyat.

Apropó tornász EB!

Nagy élmény volt közelről látni fiaink bravúrjait, - annál fájdalmasabb a csajok (le)szereplését - értem ezalatt természetesen Gál "lábszer specialista" Róbert talaj bronzérmét, és persze Berki "repülőolló" Krisztián, legfrissebb lólengő zsenink Európa-bajnoki aranyát. Többen, s magam is ezen a nézeten vagyok, hittük úgy, hogy egy jókora "dézsávű" áldozatai lettünk, amikor Krisztiánt figyeltük a lovon, hiszen a magyar lovas zsenik, - s most nem az Árpád-kori lovas nemzet image-ra gondolok - vagyis Dr. Magyar Zoltán, Guczoghy György és Borkai Zsolt után ez utóbbi reinkarnációját véltük felfedezni, amikor is Krisztián kunsztozott a szeren.
Ugyanaz az elegancia, ugyanaz a kifinomult technika, s persze a hosszú végtagok, amelyek Borkait is egykor a világbajnoki, majd olimpiai bajnoki aranyig repítették, úgyhogy, ha a legifjabb lovasunk nem veszi zokon a hasonlítgatást, ugyanezt a címgyűjtést kívánom neki, akár ebben a sorrendben.

Na, de! Azért persze nem ártana, ha Krisztián, az addig vezető úton lehetőleg nem úgy kényszerülne felkészülni, mint idén tavasszal tette. Történt ugyanis, hogy egyik legfőbb favoritunk, már egy tavalyi EB-bronzzal és néhány Világkupa-éremmel a zsebében, finanszírozás hiányában a felkészülés legjavában kénytelen volt délutáni edzések helyett egy asztalosműhely felé venni az irányt, hogy kifizethesse a buszbérletre valót, különben aligha juthatott volna el akár egyetlen edzésre is vidéki otthonukból. (Egyedül talán klubja, a KSI tett kétségbeesett és érdekükben nem részletezhető kísérleteket az áldatlan helyzet felszámolására.)

Kedves olvasóim, itt tehát nem arról az esetről van szó, hogy profinak titulált sportolóink egyike azon töpreng, hogy milyenre cserélje, mondjuk vadonatúj autócsodáját, vagy mibe fektesse be összespórolt tartalékait, ha elhasználódott fizikuma miatt a pályája végén is szeretné biztonságba tudni magát, legalább egy kis időre. Sőt ellenkezőleg, itt arról, hogy minimális apanázs nélkül s a központi finanszírozás elmaradása miatt - merthogy a válogatottban nem kapnak a srácok joggal elvárható vitaminokat vagy étrendkiegészítőket sem jelenleg - még a napi betevő sem olyan tutifix, legalábbis az olyan családoknál, ahol esetleg nem dúskálnak a felmenők.
Na, de aztán, Debrecenben, az eredményhirdetés után, mindenki ott tolongott a VIP szobákban, hogy együtt fotóztassa magát a "frissensült" bajnokkal! Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a jól bevált vállveregetéssel egybekötött "mi kutyánk kölyke" effektusnál, már csak a hangzatos ígéretek arzenálja volt szívmelengetőbb.
Sőt, még egy hétre rá is megígérte a szövetség elnöke, hogy a VB felkészülésre legalább egy buszbérletet rajzolnak majd a nagy reménységnek, hovatovább még talán egy kis fehérjét is intéznek a napi menübe, de arról nem érkezett jelentés, hogy mi maradt valójában a buli végére.
Csak bizakodni tudunk!
Hát, így megy ez nálunk manapság a "profi sport" világában, de ugyanezt hallom például tavalyi megismételt olimpiai bravúraranyat szerző kajaknégyesünktől is, akik a meg nem érkező jogos juttatásokat, kis népi játékaikkal hidalják át, mondván, aki késik az edzésről, az ad kölcsön a másiknak a következő hónapra.
Hát mi mást is várhatnánk egy nyolc aranyat termő olimpiai év után egy olyan országban, ahol Nemzeti Sport kezdetűből már nemcsak Szövetség, hanem Hivatal is létezik, s gondolom, az apparátusok tagjai viszonylag kevesen váltanak Volánbusz-bérletet, hogy munkába menjenek!

Na, de ne vesszünk el a részletekben, mert akadt éppen elég csodálkozni való Debrecenben, amúgy is! Például nem lehetett nem észrevenni, hogy rengeteg ismerős magyar arc jött szembe, de egytől-egyig más nemzet melegítőjében vonult. Volt ott portugál, svájci, brit, német, luxemburgi, korábbi holland, és még olyan is, aki ugye EB lévén csak megfigyelőként volt jelen, de a tengerentúlról érkezett. Ezek a korábbi sikeredzők, - merthogy róluk van szó - talán nem véletlenül tették át a székhelyüket működőbb és tudásukra vélhetően jobban igényt tartó országokba, megvalósítva ott azt, amit itthon a kutya sem értékelt.
Szóval ma már ott tartunk, hogy külföldi tanítványaik a magyarokat szorítják ki a döntőkből, márha egyáltalán eljutnak odáig a mieink - főként sajnos a csajok -, hogy ez a lehetőség felmerüljön. Szóval, summázva mindezt, talán ez a bekezdés és a kettővel ezelőtti mégis csak összefügg valahol... Nos, túléltünk azóta egy Izland-Magyart, egy államfőválasztást, néhány vakondot és egy-két pártkongresszust, én a magam részéről egy újabb hetet Havas "Arzén" Henrik mellett a halálos dózis elfogyasztása nélkül. Sőt még Fehér Anettkát és cseppet sem hangtalan jelenését is, - el sem hiszem egyébként, hogy vannak, akik azt hiszik, hogy ez megrendezett jelenet volt, legalábbis a szerkesztők részéről, a másik oldalról persze nem tudok nyilatkozni.
Szóval őszintén gondolom, hogy lehet még ez hangosabb is, ha elhatározásának megfelelően egyszer tényleg űrhajós lesz ebből az eltökélt nőből, addig is a kozmosz helyett marad nekünk az éter, jobb híján ott repdeshetünk. Ki-ki vérmérséklete szerint...

(2005. június 21.)


Az igazság ritmusa

Hallgattam ezt a szomorú hírt a minap Benedek Tibi visszavonulásáról. Tudom persze, hogy ez válogatott szereplésekre vonatkozik, s a klubszereplés - nemcsak a klub, de úgy általában a vízilabda rajongók örömére is - megmarad. De mégis, micsoda igazságtalanság, hogy egy életerős fiatalember, kimunkált, megmelózott fizikummal fejet kell hajtson a saját szíve előtt, ami úgy tűnik kissé szabotálja már a rá váró brutális mennyiségű munkát.

Kemény Dénes a válogatott szövetségi kapitánya joggal fájlalja a Benedek helyén várható űrt, noha tudja, hogy ebben az esetben az ész és nem szív parancsol, még akkor is, ha faramuci módon épp ez utóbbi hívta fel magára a figyelmet. Ahogy fogalmazott, mindössze az teszi elviselhetővé ezt a döntést, hogy egy kétszeres olimpiai bajnok, sőt minden egyéb létező cím birtokosa dönthetett így, egy hiányérzetet nem hagyó pályafutás csúcsán.
Valóban, Tibor - akit mellesleg nagyon régóta ismerek, - emlékszem még, hogy újoncként, majd később a csapat oszlopos tagjaként, mennyire megdolgozott a sikerekért. Arra a Benedekre is emlékszem, aki két csalódott - a barcelonai és az atlantai - olimpia után is képes volt fogat összeszorítva melózni, hogy többé ne kelljen lehajtott fejjel kiszállni az olimpiai gépből. S arra a Tiborra is, aki akkor nem fizikummal, hanem hittel és lelkierővel vészelte át azt az ominózus "krém ügyet", melyen hónapokig köszörülte tollát a "farkast" kiáltó sajtó, vagy éppen az irigyek szűk, de annál hangosabb tábora.

Az is feltűnt, hogy ez sajnos nem egyedi jelenség. A minap, amikor a Klubrádióban futó Rivális című műsorunkban Kaszala Claudia kolléganőmmel éppen Risztov Évit faggattuk, hogy miként érzi magát, s hogy javul-e a csúnya fürdőszoba balesetben szerzett agyrázkódása, a műsor után nem sokkal ismét csörgött a telefon és Évike volt az. Csak szerette volna megköszönni, hogy érdeklődtünk felőle, mert már maga is annyi képtelen pletykát hallott a saját balesetéről, hogy nem győzi számon tartani. Amúgy is megszokta sajnos, - hisz ez történt az olimpián is - hogy kritikát és rosszallást főként azoktól várhat, akik maguk sosem próbálták, amit Ő csinál, na meg azoktól, akik a legjobban ünneplik, ha szállítja az érmeket.

Milyen érdekes egyébként, hogy ebben a műsorban megszólalt az az olimpiai, világ- és Európa-bajnok Kovács Ági is, aki a napokban tért haza az Egyesült Államokból, mint friss diplomás. Emlékszem, hogy Ági kapott hideget-meleget egy időben, amiért a saját útjára lépett, s a tengerentúli életet választotta. Főként azért érte Őt kritika, hogy mit erőlteti ezt az amerikai egyetemi dilit, amikor itthon is tanulhat bármelyik egyetemen. Ági, aki döntése előtt - büszkén mondom - édesanyjával együtt gyakran kért tanácsot tőlem is, ma a phonex-i Arizónai Állami Egyetem friss diplomás közgazdásza, tökéletesen beszél angolul, s bebizonyította, hogy jól döntött, mert még mindig úszhat, ha akar, noha már minden elért, amit úszóként lehet. De vajon, ha hallgat a kibicekre, ki garantálta volna neki mindazokat az eredményeket, amelyeket a maga erejéből vitt véghez? (Mint ahogy jellemzően az olimpiai bajnoki győzelme után azok gratuláltak a leghevesebben, akik a 100 női mellet követően a legjobban lehurrogták még Sydneyben.) Ki adna most a kezébe egy szakmát, egy nyelvet, s olyan mennyiségű élettapasztalatot, amelyre az ember kizárólag egymaga, a saját erejéből tehet szert?
Gratulálok Ági, klassz csaj vagy!
Tudom, hogy ezt nélkülem is tudod, de őszintén mondom, hogy jól esik tisztelegni azon nagyságaink előtt, akik minden kisebb-nagyobb vihar, meg?, vagy meg nem érdemeltcincálás ellenére a maguk útját járták és volt erejük megküzdeni az alkalmi igazságtalanságokkal egy nagyobb, komolyabb cél reményében.
Márai ezt üzenné nekik:

"Szeresd, hirdesd és valld meg az igazságot, a kis és nagy igazságot, a köznapok és a végzetes percek igazságait, mindig, bátran és félelem nélkül. De nem árt, ha közben csendesen mosolyogsz: magadon is, az igazságon is. (...)"

(2005. május 24.)

Színes Kurkász Lap Mega Többi

Az a helyzet, hogy büszkén vallom be: milliókkal együtt magam is újra Megasztár-rajongó lettem az elmúlt hónapokban. Mindezt mondom annak ellenére, hogy világéletemben kerültem a tömegpszichózis típusú dolgokat, vagyis már tiniként is hevesen tiltakoztam a Modern Talking Thomas Anders - Dieter Bohlen vajas kenyér mosolyú párosa és rajongóik lelkivilága ellen. Sőt, amikor divattá vált az egy fülbe lőtt sokszámú fülbevaló, akkor sem voltam hajlandó szitát csinálni a hallószervem leghúsosabb részéből, csak azért, mert akkor az volt a tuti. De ebbe a sorba illik személyes harcaim egyik "legjelentősebbike", amikor még hajdanán a Telesport uniformizált, hol "rókavadász", hol "füstöltlazac" becenévre hallgató, unisex zakói ellen szálltam síkra, hosszú, fárasztó, de végül győzedelmes munkával. Szóval mindig is vallottam "az egyenruha az önálló gondolkodás halála" elvet, s még így is nagyon belefér, hogy Megasztár "gigafan" legyek.

Igen, vannak dolgok, amiért érdemes rajongani. Vannak emberek, akiket lehet idolizálni, s nemcsak arról van itt szó, hogy egy külföldön jól kitalált műsort végre működőképessé alakított egy szakavatott stáb - bár ez nélkülözhetetlen része a sikernek, gratulálok kedves kollégák! -, hanem legalább ennyire arról, hogy jók, nagyon jók voltak a vetélkedésben szereplő fiatalok.
Szerethető, tehetséges ifjak, hol erősebb, hol simulékonyabb, formálhatóbb karakterrel, de egyediséggel, kedvességgel, s olyan adottságokkal, melyek fejlesztésért, csiszolásáért hajlandóak keményen dolgozni.

Mindent elmondtak már a zsűritagok a hosszú vetélkedés alatt: elmondták, hogy miért is igazi ajándék látni ezeket a fiatalokat szárnybontogatásaik közben, hogy miképp adják vissza a valódi produkciókba, a valódi értékekbe vetett hitünket a sok, némiképp műanyag, lego-ként összerakott valóság-show hős vagy has eluralkodásával szemben.

Közel egy héttel a döntőt követően videóról ismét visszanéztem családi körben a finálét magát - azóta egyébként már többször is -, s bár személy szerint nagyon sajnáltam, hogy Tóth Gabi hiányzott a végső csatából, - bár a kis Palcsó is bámulatosat alkotott - nem szégyellem bevallani, hogy könnyes szemmel néztem végig Caramel örömét az eredményhirdetéskor. Egy pillanatra tényleg úgy éreztem, hogy léteznek tündérmesék, ahol Andersen írja a forgatókönyvet, s amelyben a legjobb, hosszú küzdelmes, éveken át tartó CD küldözgetés után, azért mégis elnyeri méltó jutalmát. Jó volt látni ezeket a gyerekeket, ahogy szeretik és tisztelik egymást, jó volt érezni, hogy ekkora tehetséget cipelve is olyan normálisak. Manapság igen sokan használják ezt a jelzőt, olyannyira, hogy a politika szóhasználatában is rutinfogássá vált ezzel lazítani a parlamenti szókincset,- addig jó, amíg csak ennyire mennek le egyszerűbe - szóval szerintem a "Normális Magyarországot" emlegetők tábora,olyasmiben reménykedik, hogy a megfelelő helyeken egyszer olyan emberek lesznek, mint amilyenek Caramelék a színpadon. (Éppen ezért nagyon remélem, hogy Caramel mielőbb meggyógyul, s a porckorongja helyett a saját, ha nem is bakelit hanem lézerkorongja tölti majd ki a róla szóló híreket.)

De addig, sajnos még hosszú út vezet. Mert, látom, tapasztalom, azt a borzalmas erőt, amellyel mindenki szeretné lehámozni a magáét ezekről a nagyszerű emberkékről, ahogy szinte képzeletben négyzetcentiméterekre felkockáztak már minden szereplőt, csak még nem szúrták fel teljesen a villára őket. Mintha éppen azon menne a huza-vona a bulvár maszlagot gyártó lapok között, hogy melyik héten, kinek melyik darabka jusson belőlük. Szinte fáj, ahogy ízekre szedik érzelmeiket, magánéletüket, ahogy érkeznek a bornírtabbnál bornírtabb kérdések, hogy ..."és Mondd Caramel, hogy döbbentél rá, hogy ez már több, mint barátság Eszti és közötted?"
És persze szerencséjük van, mert Caramel nemcsak tehetséges, hanem intelligens és jól nevelt is, így csupán finoman utal a kérdés bugyutaságára, noha Ő és vele együtt a többiek is valószínűleg döbbenettel tapasztalják, amit velük együtt, mi sokan már évek óta a saját bőrünkön érzünk vagy olvasóként megélünk: hogy tudniillik az a nívó, amelyet a zsűri és a közönségük méltán elvárt Tőlük ebben a hosszú tehetségkutató versengésben, az ismeretlen azon lapok háza táján, amelyek kritikával illetik Őket nap, nap után. Hogy olyan újságírónak titulált, olykor velük egyidős, olykor fiatalabb, képzetlen bértollnokok zaklatják őket hátországuk védelmét élvező erőszakos mentalitással, akik a saját "szakmájuk" kritériumait tekintve a selejtező szintet sem ugranák meg a Pierrot és Bakács között kifeszített lécen. (Még úgy sem, ha a dallam nem, csak az általuk írt szöveg képezné a verseny tárgyát...)

Mert engem már aligha lep meg - tán nem is vagyok egyedül -, hogy a névváltoztatásai után nálam már csak Színes Kurkász Lapként aposztrofált egyik ilyen "nagyszerű" újság példátlanul felkészült kolleginája milyen hazugságot izzad ki magából egy fáradt szombat délután a másnapi címlapra, ha véletlenül meglát a tévében. Végül is neki mindegy, csak legyen benne az a néhány agyon használt tízszavas jelzőkészlet, amelyhez még neki sem kell az értelmező szótár után nyúlnia, és a főnöke sem íratja át a piszkozatot még az eredetinél is egy picit egyszerűbbre.

Egy húszas évei elején járó kolleginától ez a szint persze bocsánatos bűn volna, ha mondjuk az otthoni kis Barbie-rózsaszín naplócskájába fogalmazna ilyen über-gagyi módon, de annyi biztos, hogy a Palcsót ezzel a stílussal idén nem engednék át az irodalom érettségin. Manapság azonban azt beszélik, hogy amúgy sem nagy ügy állást kapni ezeknél a nagyformátumú lapoknál, mert ha az irodalmi stílus kicsit hibázik, akkor csak egy kis fifika kell, hogy bebiztosítsák néhányan az érvényesülést. A szárnyra kapott pletykák szerint - azt hiszem ez az egyik hibátlan fordulat ma a NAGY bulvárközhely KÖNYVBEN - van, aki a főszerkesztő fiával kerül közelebbi kapcsolatba, bármi Áron. Aztán állítólag akad olyan is, aki az egykori duplázók nyomdokaiba lépve, munkaadójától, a legnagyobb példányszámú bulvárlaptól szállít infót egy másik, megtévesztésig hasonló napilaphoz, s csak akkor fognak gyanút a főnökök az előbbinél, amikor a szóban forgó másik, a cím kivételével úgy feszít a standokon, akár egy fénymásolat.

Aggodalomra azonban nincs ok, mert amíg akad még a piacon egyéb színes napilap, addig kizárt, hogy valaki a padok között a földre huppanjon, vagyis mindössze tovább áll egy kapualjjal. Aztán létezik az a típus is, aki ha szembekerül az emberrel, azonnal ártalmatlan nyuszi-jelmezbe bújik - na nem a Bridget Jones félébe - s SZABADkozva magyarázza, hogy mindössze néhány kérdést szeretne feltenni. Csodálkozva konstatálja, ha nem óhajtom válaszaimmal legalizálni az amúgy is nyomtatásba kerülő silány "alkotást". Éppen elég, hogy fültanúja lehetek egy olyan riportjának, melyet, ha élő adásban produkálna, a mikrofon sírva könyörögne egy kis áramszünetért.

Hát így zajlanak a hétköznapok a kis színesek háza táján, s eképp születnek a Pulitzer-díjas leleplező írások is.Azért kedvelem ezt a műfajt, mert ahogy például Görög Zita, Udvaros Dorottya vagy az aktuálisan kiszemelt ismert ember, én magam is megbízhatóan megtudhatom belőle, hogy mi van velem, kivel kezdtem és zártam le néhány újabb szerelmi paralelepipedont. Az is kiderülhet, hogy kit rúgtam ki és ki fogadott be, tehát valami esetleges amnéziás roham után sem tántorognék gyámolatlanul a világban, mert valaki közülük bizton megmondaná nekem a frankót, rólam.

A baj mindössze annyi ezzel a nagynyilvánosság előtt elkövetett, minden alapot nélkülöző és hosszú évek óta következmények nélküli bulvárfantáziálással, hogy a nagyközönség egy része - pláne a még kevésbé felvértezett fajta - esetleg elhiszi, hogy e mögött valamiféle valós munka, netán oknyomozó újságírás húzódik meg, pedig, higgyék, higgyétek el, Kedves Olvasók, hogy még annyi sem, mint amennyi időbe ennek a kis eszmefuttatásnak az elolvasása telt.

Illúzióimban - talán sokunkéban is - persze még mindig él, hogy egyszer majd az igényes bulvár arra is törekszik, hogy a valósághoz legalább néhány százalékában közelítő "szenzációkat" hozzon, s addig pedig csak annyit, hogy köszönöm jól vagyok, jól vagyunk, s a reggeli Mokkámhoz sem kell édesítő, mert a hab maga, a megtisztelő felkérés. Amúgy is alacsony a vérnyomásom...

(2005., május 17.)

Válogatás

Mármint a témák közül. Amikor ilyen hosszú szünet töri meg az amúgy is intenzív hallgatást, akkor nagy bajban vagyok, hogy miként válogassak a felgyülemlett témák közül, amelyek bizonyos szempontból persze már amúgy is aktualitásukat vesztették, de nekem mégis fontosak.

Mert itt volt például a költészet napja, s annak is egy különleges évfordulója, vagy éppen az új pápa, XVI. Benedek megválasztása, hogy mindazokról az élményekről már ne is szóljak, amelyek egy általam eddig ismeretlen, ámulatba ejtően működőképes, csodálatos országot jellemeznek, ahol még a mai napig sincs hetven forint egy liter benzin. S nem is ez az egyetlen meseszerű jelenség.

De térjünk vissza az elsőként említett témához, amely oly kedves nekem, s ez nem csupán a szokásos kötelező elismerése József Attila költészetének, hanem sokkal több annál. Nem arról van szó csupán, hogy az obligát kérdésre, mely szerint, szeretem-e József Attila verseit, minden magát valamelyest legalábbis félműveltnek hinni akaró épelméjű azt válaszolná, hogy persze. Nem ez a helyzet. Ezer és ezer okot tudnék mondani, az életbölcsességek ritmusba és rímbe préselt sűrítményeitől kezdve az egyszerű és tömör lényeglátáson át, mondjuk például verseinek időtállóságáig. De van ennél egy sokkal nagyszerűbb érvem: az Apám.

Apám, aki szintén egy sűrítmény - mind méreteiben mind érzelmeiben - nem más, mint egy zanzásított lelki lény. (Olyannyira az, hogy sokszor még akkor is az érzelmei kerekednek felül, amikor inkább az eszére kéne hallgatnia. Bocs apu!) Festő- és grafikusművészként egyébként is mindig túlfűtöttebb volt az átlagnál, és mindez talán nem is csoda, ha olyan nagyszerű szín- és más művészek társaságában tölthette főiskolás kollégista éveit, mint például Garas Dezső, Harkányi Endre vagy a szintén grafikus keresztapám, Dede Ernő.

Sokat hallott az ember eme korszak és az akkori fiatalok sokat idézett ártatlan versengéseiről, és mi sem jelzi ezt jobban, mint az Apám által emlegetett háziversenyek sora, ahol nem az volt a tét, hogy ki tud több üveg sört(?!) legurítani a torkán egy este alatt, hanem, hogy ki képes megtanulni több Shakespeare szonettet egyik napról a másikra. (Már ha éppen nem szovjet tankok elől kellett loholniuk az életükért a Stefánia egyik sarkától a másikig.)

Szóval, Apám falta a költészetet minden mennyiségben, s a kedvencek között is a legszeretettebb verssorok abban a puhafedelű, zöldes szövetkötésű, sárgás bibliofilra nyomott kis kötetben bújtak meg, amely szinte kioperálhatatlanul összenőtt kedvenc zakója zsebével.

Az apró József Attila versgyűjtemény - amelyben közép tájt úgy negyven oldalt fejjel lefelé kötött be a valószínűleg holtfáradt könyvkötő, s ettől volt olyan olcsó, hogy egy főiskolás is megvehette - többször megszolgálta már az érte adott forintokat, hiszen hosszú évekkel később a bátyám, majd én hordtam irodalomórára, ha éppen a nagy költő volt a tananyag, hiszen könnyebb volt ezt cipelni, mint a vaskos szöveggyűjteményt. (Apu, bocs a ceruzás bejegyzésekért, így utólag is.)

Aktualitás pedig mindig akadt, amikor idézni lehetett néhány nagyszerű gondolatot Tőle. Így került elő, úgy kilenc éves koromban az egyik legcsodálatosabb, bár kissé keserédes verse, a Hazám. A kezdő sor, vagyis "Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikoltak a jázminok," úgy mászott a fülembe Apám hangján, mintha akkor pattant volna ki a fejéből, főként, hogy éppen hazafelé mentünk valamelyik nyári estén egy hosszú edzésekkel teli nap végén, amelyet végig ült, hogy hazakísérjen.

Az olykor HÉV és metró utakat követő hosszú gyalogutak már mind elnyelték az aznap történt mesélnivalókat, vagyis jöttek a kérdéseim: a ritkán igen, de inkább főként megválaszolhatatlan fajták, hogy tudniillik, "miként ismerkedtetek meg anyuval és ki volt szerelmes a másikba először, és hogy anyu nem kosarazott-e ki néhányszor" és néhány hasonlóan "kedves" huncutság, amelyre mindig volt egy anekdota, s főként egy idézet, amely véletlenül éppen odapasszolt.

Az első báli kikosarazáskor például így hangzottak az idézett sorok: "Ha elhagysz, mint ég alján a nap,/mit is tehetnék, hogy ne szánjanak,/ki fogná fel szívével énekem, ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem".

De persze akadt idézete arra, is, ha váratlanul benyitott a kissé kupis, párnacsatától szétzúzott gyerekszobánkba, mert ilyenkor fennkölten csak annyit közölt:

"Ne légy szeles.
Bár munkádon más keres.
Dolgozni csak pontosan, szépen,
Ahogy csillag megy az égen,
Úgy érdemes."

Mi azonnal kész replikával álltunk elő, naná, hogy hasonló tónusban:
"Ahol a szabadság a rend,
mindig érzem a végtelent." - szavaltuk kórusban.

Hát, bizony apai nagyanyám halálakor is együtt nyeltük a könnyeinket a Kései Sirató sorait olvasva, s persze akkor is akadt segítség, amikor életem első komolyabb randija után nem igazán tudtam szavakba önteni az érzéseimet. Anyám elmesélte, hogy miként csengtek a fülében az Óda szavai, ahogy Apámtól először hallotta még szerelmük kezdetén - amely, büszkén mondom, több mint negyvennégy éve tart -, s bár tudták, hogy ez most fordított helyzet, azért rám bízták, hogy mennyire merülök el a világ egyik legszebb szerelmes versében magam is.

Hátha lesz egyszer valaki, aki arra érdemes, hogy a fülébe súgjam:
...

"Elmémbe, mint fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt."...

Azt hiszem, tudták, miért mondták. Hát csoda, ha nem jutott most hely a többi témára?

(2005. április 28.)

Végső búcsú

A végső búcsú pillanataiban jegyzem le ezeket a sorokat.
Arra gondolok, hogy lehetetlen vállalkozás bármiféle összegzést is írni egy olyan ember életútját, tetteit, személyiségét illetően, amilyen II. János Pál Pápa volt.
Ahogy a gyászszertartás folyamán a világ különféle televíziós közvetítéseiből is kitűnt, minden megnyilatkozása keretet érdemlően függhetne falainkon. Én most mégis választok egyet tisztelgésem jeléül, amely szerintem roppant töményen foglalja össze pápai küldetését:

"A szeretet civilizációját építsük együtt!"
II. János Pál Pápa

(2005. április 08.)

A Formákról

"A formákat pedig utolsó pillanatig be kell tartani. Étkezés közben, társalgás közben. Ágyban és asztalnál. S mikor mindegyre formátlanabbá válik az emberi együttélés: te maradj hűséges a köszönés, meghajlás, érzésnyilvánítás, véleményalkotás kialakult, végső és kristályos formájához. Egy korban, mikor mindenki azt követeli, hogy öltsél formaruhát, te járj csak következetesen zakóban, s este, ha éppen társaságba hívnak, ölts fekete ruhát. Nem a ruha, hanem a forma kedvéért. A műveltséget nem csak a könyvek mentik meg. A műveltséget a köznapok apró reflexei mentik meg. Amikor egy korszak fölemelt ököllel jön ellened, te köszönj vissza, nyugodtan és udvariasan, úgy, hogy megemeled a kalapod. Nem tehetsz mást."

(Márai Sándor: A formákról)

Oka van annak, hogy ezúttal a Márai idézet előre került. Legfőképpen az, hogy ezzel a gondolatsorral már magam is kacérkodtam korábban, de örömmel jelentem, hogy megelőztek. Egy kedves webnapló böngésző ifjú hölgy, Mónika, aki mellesleg protokollból diplomázik rövidesen, építő kritikája mellett ezt a Márai idézetet választotta dolgozata mottójául, s nagy örömet szerzett azzal, hogy mindezt megírta nekem.

A formákról elmélkedtem valójában magam is, - na nem akkor, amikor kínosan kerültem a saját tükörképem a Húsvét óta bőr alá ékelődött (dupla)sonkák, kalácsok, és csokitojások jóvoltából - hanem csakúgy a többnapos ünnep kapcsán, hogy tudniillik az ünnepi szokásaink is a körülöttünk kialakult formákhoz tartoznak. Már ameddig még őrzünk ezekből valamit. Ismét volt alkalmam néhány napot a fővárosi nyüzsitől távolabb tölteni,- mintegy puhán bélelt információs vákuumban - szűk családi körben, a helyszínre cipelt családtagokkal együtt.

Nem volt persze meglepetés ezúttal sem, hogy Édes Jó Anyám, bár vendégségbe igyekeztünk, ezúttal is egy hosszabb tajgai száműzetésre is felkészült, amikor elemózsiát csomagolt. Csakúgy biztos, ami tuti alapon. S természetesen a minket váró család, Anyukástul-Apukástul sem tette ezt másképp, szóval nem újdonság, hogy a böjt végeztével ismét betegre ettük, s betegre röhögtük magunkat. Mégis azon tűnődtem, hogy az ember évről-évre képes örülni a húsvéti finomságoknak, mert minden falatban érezhető az előkészületek izgalma és törődése. A hetek óta tartó vásárlás és a megtervezés, a "ki-mit-hoz és a te hogy csinálod, meddig főződ, habarod, vagy rántod?" témájú konzultációs telefonok mind a gördülékenyebb és tökéletesebb ünnepet célozzák. Mintha gyakorlott háziasszonyaink egy véget nem érő háziversenyt futnának magukkal és asszonytársaikkal, ahol a soktusában összesített feladat nem is lehetne más, csakhogy túltesznek-e vajon a tavalyi bőségtálon.

Csodálattal figyelem ezeket a vitális, mosolygós, fáradhatatlan hölgyeket, akik fogásról fogásra képesek előrántani valami frisset az éléskamrából, miközben már el is mosogatták az iménti tizenkét fős lakoma nyomait. Őrzik nagymamáink receptjeit, sőt szezonról szezonra képesek megismételni azt, felidézve közben persze gyerekkori konyhamalacságaink hol bájos, hol bárgyú meséit. Na, és az illatok!

Elképesztő, hogy a konyha illataihoz is micsoda emlékrepertoár tapad, s már sorolnám is hirtelen, hogy mikor "sírtam" először tormareszelés közben, ha nem írná mindezt fölül a kalácskergetés sztorija, amikor a nagy műgonddal kiválasztott és megrendelt kalácsokat legalább ekkora eleganciával felejtettem ott a pékségben. Vagy épp, hogy miképp kentem össze magam a házi gyártású mézeskalács díszítését szolgáló tojásfehérjés cukormázzal, miközben folyamatosan sikongattam a sütés folyamán elpárolgó szalmiák macskapisi szaga miatt. Na és persze, hogy a húsvéti snidling, maga a tavasz, mint ahogy a tojásfőzésről máig gyerekkorom fuldoklós, Széchenyi-fürdős, úszóleckéi jutnak az eszembe.

Ezen a csapásvonalon haladva, a házi sütésű diós halacskák, (ez süti ám, csak megtévesztésből kopoltyús a neve) a répatorták és a "zserbók" mellett, akár egy időutazáskor, tényleg előkerülnek - anyám mobil spájzából - a felidézett mézeskalácskák is - darabonként mind egy egyéniség. Kis tojás és nagy tojás, szívforma és gerleformájú, kicsit megsült madárka, és persze az elnagyolt nyuszi. Egytől-egyig mind fehér habdíszből készült pöttyökkel, csigavonalakkal és kacskaringókkal a tetején. Önálló, formára szabott celofánba csomagolva mind egy szálig, pici selyem masnival átkötve. Fontos ugyanis, hogy locsolók közül (meg persze a sima mézeskalácsfan-ek közül is) mindenki kedvére válogathasson, mielőtt az összes darab, valamilyen nedűbe - jobb helyeken borba, anno nekem jaffaszörpbe -mártva lelné halálát.
A formákra ugyanis, mint tudjuk, ügyelni kell...

(2004. március 30.)

Hazabeszéd

Igen, van az úgy, hogy a gének kissé furán keverednek, s az egyiknek minden, a másiknak meg egy fikarcnyi sem jut ugyanabból a képességből, noha a felmenők azonosak.

Így vagyok ezzel én is, s ahogy az sejthető, a fityiszt ezúttal nekem mutatták a nagy osztozkodásnál, vagyis a művészvénából és a kézügyességből szinte minden sejt a Bátyámnak, Péternek jutott. (Egyesek szerint, ez történhetett velem talán az észosztásnál is, de az is lehet, hogy csak hosszú volt a sor, na mosmá’ mindegy... néhány szaltó alatt azért sikerült olykor összeráznom a maradékot.)

Péter már gyerekként is rajzversenyeket nyert, s a matekfeladatoknál Ő rajzolta a legszebb kiskutyákat minden osztálytársának, a két bodri meg három bodri, az hány bodri dilemma kapcsán. Nem volt köztük két egyforma, ott mindegyik egyéniség volt, annyi szent, már ahogy anyánk mesélte a dolgot.
(A mennyivel volt nekem is mindig gondom, de Nála legalább volt valami ellensúly.)
Szóval, később a szobrászat, meg néhány maradandó és jól ismert, de készítőjével aligha azonosított kedvenc következett, mint a kis Süsü, meg a közismert Dínók, és a "Játék határok nélkül" itthoni sorozatának figurái, hogy az egri Vármúzeum viaszfiguráiról, az állatvilág bármelyikének élethű és életnagyságú megformázásáról, és az emberi karikatúrákról már ne is szóljak.
De szólok biza', merthogy most éppen ezek vannak, illetve lesznek soron a Sztárvár című, rövidesen induló sorozatban.
A Pohárnok Iván által tervezett fejeket bizony meg is kellett formázni mielőtt belebújhatna és életre keltené azokat valaki...
Nos, a túl feszesre kötött nyakkendővel talán nem egészen tudott Sebeők János azonosulni, de nagyjából a karakterek is szerették saját karikatúrájukat, ahogy az első híradásokból kiderült. Tehát büszkeség és némi nosztalgia, ami kicsordult most belőlem, - talán megbocsátjátok ezt, Drágáim - s ha már itt tartunk, akkor gyerekkorunk egyik kedvenc, ehelyütt sokat emlegetett és hátulról visszafelé is kívülről fújt kötetéből, Romhányi József: Szamárfül című örökbecsű könyvecskéjéből idéznék egy olyan Húsvétra valót, a "sok locsolót - kevés záptojással" lényegű kívánságaimmal egyetemben.
Ime:

Nyúliskola

Erdőszélen nagy a móka, mulatság,
Iskolába gyűlnek mind a nyulacskák.
A tanító ott középen az a nyúl,
Kinek füle leghosszabbnak bizonyul.
Kezdi az oktatást egy fej káposztával,
Hallgatják is tátott szájjal.
- Az egymást tapasztó
táposztó
levelek képezte káposzta
letépett
levelein belül tapasztalt
betétet,
mely a kopasztott káposzta törzse,
úgy hívják, hogy torzsa.
Ha most a torzsára
sorjába
visszatapasztjuk
a letépett táposztó káposztaleveleket,
a tapasztalt rendben,
akkor szakasztott, helyesen
fejesen
szerkesztett káposztát képezünk.
Ez a lecke! Megértettük?
                               - kérdezte a nyúltanár.
Bólogattak a nebulók, hisz mindegyik unta már.
-Akkor rögtön feleltetek!
                               - Lapult a sok tapsifül,
Füllentettek, dehogy értik és ez most mindjárt kisül!
- Nos felelj, te Nyuszi Gyuszi! Állj két lábra,
                                S vázold hát,
mi történik, ha ízekre bontasz egy fej káposztát?
- Jóllakok! - felelte elképesztő képzetten
a kis káposzta-kopasztó ebugatta,
de a tanár megbuktatta.

(2005. máricus 24.)

Pavlovi reflex

A pavlovi elmélet bizonyítása óta tudjuk, hogy bizonyos dolgok reflexszerűen működnek körülöttünk.
Kevésbé tudományos megközelítésben ilyen például a tavasz, a rövidülő szoknyák és a szaporodó balesetek kapcsolata is. Vagy a lelki bánaté és a csokoládéevésé. Állítólag.
(Kezdem egyébként felfedezni, hogy az ehelyütt felbukkanó írások is hasonlóan reflexszerű böngészést indukálnak egyes bulvárszerkesztőségek háza táján, sőt már odáig jutottunk, hogy nagytekintélyűnek éppen nem mondható napilapok munkatársai még a végén az iróniát is díjazzák, persze kizárólag, ha a marcangolást magamon végzem, s ebben ugye nagy gyakorlatom van, szóval hujujj! /Fiam, Áron, bármi áron - csak a kódfejtők kedvéért./ Na, jöjjenek az ennél, mármint nálam fontosabb dolgok!)

Legújabb kori történelmünk pedig egy egészen új reflex beidegződését bizonyítja évről-évre. A kokárdákét és a füttykoncertekét.
(Hogy az egyéb évfordulós helyszíneken már eddig is lezajlott méltatlan közjátékokról most ne szóljunk.)
Nem kevésbé elszomorító ugyanakkor, hogy a jelenség "megoldását" egy televíziós műsor keretében nyilatkozó protokollszakértő, Görög Ibolya a tömegbe beépített "kétajtós szekrényekben" látja. Véleménye szerint- s ezzel állítólag szakmai titkot árult el - az a szervezők dolga, hogy a tömegben előforduló (ellen)véleménynyilvánítók mellett mindig felbukkanjon egy-egy tekintélyes tömegű "kolléga", aki jobb belátásra bírja a füttykoncertezőket.
Hát, nem tudom! Ilyen, a demokráciát és szólásszabadságot firtató ügyekben azért én inkább Márai véleményére támaszkodnék, Ő ezt írta:
"Meghallgattam e mérges demokratát, aki bombát, kénkövet poklot és a hét egyiptomi csapást kívánta a parancsuralmaknak, s ezt gondoltam: - Igen, a demokrácia végül győzni fog, de nem így s főként nem ilyen eszközökkel, mint e mérges és kétségbeesett demokrata hiszi. A demokrácia nem győzhet valamilyen történelmi pillanatban, csatatéren, kürtök búgása és zászlók lobogása közepette, mikor százmillió zsarnok hullája hever a harcmezőkön, s a diadalmas, a jó, a hibátlan és tökéletes Demokrácia rohamcsapatai díszlépésben elvonulnak a hullák fölött. Így, csak így nem győzhet a demokrácia. - De győzni fog, észrevétlenül, bennem és benned. Majd, ha mind műveltebbek, tehát emberebbek leszünk, ha mind tájékozottabbak, tehát jobbak leszünk, türelmesebbek, tehát férfiasabbak leszünk - mert az önké